Fodorné Orbán Anna

Fodorné Orbán Anna , Tűzgyík néven írok a lapban. Egész életemben annyi minden érdekelt, a világ és élet kisebb-nagyobb összefüggései, de végülis külkeres lettem, nem filozófus. Korábban is írtam és fordítottam (előszőr csak angolból , majd hollandról és németről is), de zömében az asztalfióknak meg a barátaimnak, ill. olyan pályázatokra, amelyekről az ÉS azt írta, hogy ,,amatőr összeröffenések,, (később helyesbítettek....).

Hajléktalanná válásom első, elviselhetetlen idejét két dolog enyhítette: volt 3 angol tanmítványom, akikkel megszerettettem a nyelvet és azóta is sikeresen használják az életük,munkájuk során. A másik, hogy az FN pályázataira beküldött írásaimat értékelték és avisszajelzések is pozitívak voltak, az olvasók irányából is.  Épp 2 hete történt, hogy egy társaságban kiderült rólam, hogy én vagyok a Tűzgyík és volt ott 2 ember, akik felvisítottak, és azt mondták,. hogy mindig keresik az újságban az írásaimat... Tudom, hogygyengeségnek tűnik, de nagyon melengeti az ember szívét és erőt ad a holnaphoz.

 Előszőr - ahogy mondani szokták - önéletrajzi ihletésü dolgokat írtam, - s miután elég mozgalmas életet éltem és munkámból kifolyólag sokat is utaztam - remélem, ezek sem voltak unalmasak. Most már néha ,,fikciózni,, is tudok....

-.-

Kinézek az ablakon. Az utca túloldalán van egy park, annak a szélén egy pad mifelénk. Ül egy középkorú asszony a padon. Ruházata finom kelmékből összeállítva, átmenet a szolíd polgári üzletasszony és a �college-style� között. A színek harmóniájában sincs hiba. Ül az asszony egyedül a padon és sír. Nem látványosan, nem hangosan, nem teátrális mozdulatokkal (nincs kinek), de sír. Sós patakocskák futnak le az arcán, s hullanak az ölébe tett kezekre. Mi baja lehet, egyáltalán ki lehet ez a nő? Nem lehet hajléktalan, mert nem látok mellette bugyrokat, hatalmas, koszos PET/TVK-zacskókat, sem kókadt kutyát a lábai előtt. Felfordított kalap sem árulkodik arról, hogy kérne jótéteményt. Különben sem jár most arra senki. Mindenki az övéivel, van ilyenkor ünneptájt, nem?

Ez a nő elvesztette valakijét. Férjét? Anyját? Gyermekét? Egyet? Kettőt? Mindet?

Arca valamikor kedves lehetett, a szája körüli ráncok arra utalnak, hogy sokat mosolyoghatott, talán a szemeivel is. Talán neki is az volt a beceneve, mint nekem girl with the laughing eyes. A SZEMEI MOST DUZZADTAK. Lehet, hogy nemcsak a sírástól. Ezek a táskák képződhetnek szív- vagy vesebajoktól is. Meg az alkoholtól. Tényleg, nem részeg ez a nő? Talán meg sem érdemli, hogy figyelemre méltassa bárki.

Végül is vihetnék le neki bögrében erőlevest, az minden helyzetben jólesik. De miért pont én? Itt, a tízemeletesben vannak még néhányan, akik ünnepi készülődés közben ki-kilesnek az ablakon.

Nekem végül is rengeteg dolgom van. Ugye, a család, jönnek a gyerekek is, a pulyka a sütőben. Tényleg, majd időben bekapcsolom a szobai szökőkutat, amit szülinapomra kaptam, hadd legyen meg a hangulat. Vagy hívjam fel? Ültessem le a konyhába, mint régen a szomszéd cselédjét? Kérdezzem meg, hogy mi a baja? Esetleg elkezd mesélni, én pedig már kidobnám, mert ugye jönnek a gyerekek, meg az unokák is. Van bajunk elég magunknak is. Miért vegyem magamra idegenét is? Tényleg, a múlt évben is felajánlottam az 1%-omat valamelyik jótékonykodó alapítványnak. Más ezt sem teszi. Igaz is, miért nem tud a kormányzat, az önkormányzat, a pártok, az egyház összehangoltabban segíteni ezeken? Miért mindig az állampolgár nyúljon a saját bukszájába?

Ott fönn meg herdálnak. Össze is, el is.

Valamit mégis tenni kellene. Vannak jó állapotú régi ruháink. De hát majdnem jólöltözött!? Nem tudom. Vagy dobjak le egy papírba csomagolva néhány pénzérmét, mint gyerekkoromban a május elsejei kintornásoknak? De végül, ki nekem ez a nő? Majd imádkozom érte. Nem én vagyok a mindenható.

A nő csak ül és hangtalanul sír. A fene egye meg, teljesen elrontotta a kedvemet. Elfordulok az ablaktól, igazgatom az asztalon a terítéket. Eszterke, aki takarít nálam, megint eltört egyet a kristályvázáimból. Nem bántottam, még szóval sem.

Megyek, megnézem a pulykát. Csengetnek. Igen, megjöttek. Öröm, puszik, ajándékok, régi és új ugratások. Most először érzem életemben, hogy ez az időzített jókedv talán nem is igaz? Egymás áltatása, önáltatás?

A pulyka jól sikerült, a Chardonnay kívül-belül melegít.

Másnap leviszem Oszkárt, az uszkárt sétálni. Elmegyünk a pad mellett. A padon egy összegyűrt cetli. Míg Oszkár megtiszteli a fatörzset, lenyúlok a céduláért. Kibontom. Egy vers. Címe nincs, csak mottója:

Úgy adj, hogy el is fogadhassák

Mentem
S a szél arcomra szárította a könnyet.
És jöttetek
De pompeji melegetek gyújtópontjában lenni
Sem volt könnyebb.
Most előtted állok.
Arcom leolvadó nedvét
Arcod magába szívja.
Még nem szólok,
Még nem merek,
Már mosolygok,
De remegek.

Elhatározom, hogy megírom ezt a nőt, hátha valaki ráismer. Valaki, akinek régen ki kellett volna nyújtania a kezét feléje.Na, akkor talán mégis segíthetek neki. Igen, megírom, beküldöm egy pályázatra és egyúttal besöpröm a sikerdíjamat is.Tehát: ül egy középkorú nő a padon. És sír.