A Józan Babák Klub playback-színháza

2006 őszén alakult meg a Józan Babák nevű önsegítő csoport, amelyet droghasználó szülők hoztak létre, elsősorban azzal a céllal, hogy hasonló helyzetben lévő, elfogadó társaságot kereső nők és férfiak számára kapcsolódási pontot kínáljanak. A csoport azóta egy budapesti szociális szolgáltatás ügyfélszolgálatán folyamatosan elérhető, illetve azzal együttműködve számos segítő és közösségi szolgáltatás megvalósításában vesz részt. Ezek egyikeként, 2008-tól playback-színházi foglalkozásokat rendez, valamint az e foglalkozásokon résztvevőkből alakult társulattal rendszeresen előadásokat tart.
A Józan Babák Klub playback-színháza elsősorban nem hagyományos színházi körülmények között, hanem addiktológiai, pszichiátriai gondozókban, hajléktalanokat ellátó, gyermekvédelmi vagy éppen büntetés-végrehajtási intézményekben lép fel, olykor más playback-társulatok érdeklődő tagjaival kiegészülve. Az ilyen fellépések célja, természetesen a színházcsinálás mellett, hogy a civil segítőkből álló társulat főleg olyan emberekkel létesítsen kapcsolatot, akik rendelkeznek valamilyen addiktív problémával, de annak kezeléséhez még nem kértek segítséget, vagy tanácsot. Mivel a playback történetmesélő szertartása alkalmas a droghasználatról vagy más addikcióról szóló személyes élmények meghallgatására és visszajátszására is, a tematikus párbeszéd kialakítására megfelelő helyzetet teremt.

A playback-színház fontos értéke, hogy a történetmesélő számára demonstrálja saját befolyásolási képességét. Súlyos addikció mellett, de más személyes válság idején is jellegzetes élmény, hogy a személy képtelennek érzi befolyásolni önmaga élettörténetét, szociális kapcsolatait, bármely cselekvéstől fél, szorong. A playback-színházi körülmények között elmondott történet potens voltát ugyanakkor azonnal visszaigazolja, hogy az arra figyelő, egyúttal azt elfogadó, és belső élménnyé tevő színészek saját játékukat készek átadni a történetnek, a külső valóságban megjelenítve azt. Ilyen módon egyértelműen rögzíthető, hogy a beszélő saját történetét illetően, annak más személyek részére való átadásában, a velük való megosztásban kompetens. Érdemes hangsúlyozni, hogy ez a megosztás erőszak nélkül, a felek kölcsönös elfogadásával és egyetértésével jön létre.
Szintén a playback-színház értékes tulajdonsága, hogy lehetőséget teremt a nézőpontok közötti váltásokra. Például egy néző lehet mesélő, aki az előadás számára felajánlja saját történetét, és az a néző is, aki a másik mesélő történetével találkozik, hiszen egy-egy előadáson több történet hangzik el. Nyilván, az egyes történeteken belül alkalmanként megjelenő szereplők ("én" és más családtag, barát, ismerős, munkatárs stb.) karakterének bemutatása újfent igényli a más nézőpontjának valamelyes ismeretét. Vagy, például a Józan Babák Klub egyik előadásán arra is volt példa, hogy a történetét megosztó néző saját magát kívánta alakítani a rögtönzött jelenetben.
Ez utóbbi szokatlan eset 2008 karácsonyán fordult elő, amikor a társulat Budapest VIII. kerületében lépett fel, egy hajléktalanok által lakott tömegszálláson. Nem lévén külön terem és színpad, ahogy a legtöbb közintézményben nincs, az előadás a szálló előterében zajlott. A téglalap alakú tér egyik végében a társulat helyezkedett el, másik végében és oldalt a közönség. A szálló lakói sorra mesélték családi tragédiákról, elválásról, magányról szóló, súlyos betegségeiket, alkoholizmusukat, az utcai lét viszontagságait leíró történeteiket, míg az egyik mesélő maga is játszani kívánt. A jelentkező férfi egy budapesti, Moszkva téri esetet beszélt el, ahogy valamelyik reggelen napi segédmunka reményében álldogált barátjával a téren, hátha alkalmi elfoglaltságot kínálnak a számára. Egy lehetséges toborzóhoz oda is ment, aki fenyegető hangon elzavarta őt. Ezután barátjával olcsó bort szerzett, inni kezdtek, és aznapra lerészegedtek. A mesélő úgy gondolta, saját szerepét maga játssza el, míg a többi rögtönző színészre kiosztotta a toborzó, a barát, a téren ácsorgó emberek szerepeit. Ezután a jelenet éppen olyan sikerült volt, mintha csak a gyakorlott színészek adták volna elő.
Az eset amiatt is említést érdemel, mert világosan megmutatta, a playback-színház olyan alapvető emberi készségek alkalmazásával teremti meg művészetét, amely mindenfajta képzettség hiányában, spontán előhívhatók. De amiatt is, mert jól illusztrálta, ebben a játékban mennyire könnyen átjárhatók az egyes szerepek. S nem csupán színházi értelemben beszélhetünk átjárhatóságról, de a játék segítői felhasználását illetően is.
A Józan Babák Klub foglalkozásain, előadásain, a társulat tagjaként vesznek részt olyan emberek, akik az egészségügyben, a szociális szférában vagy másutt hivatásos segítőként, vagy akik önkéntesként dolgoznak, valamint olyan emberek, akik e szolgáltatásokat igénybe veszik. Az ő egyenrangú jelenlétük megbontja a mindennapokban ismert "segítő-kliens" kapcsolatot, az abban kialakult szerephatárok érvényüket veszítik. A színház keretei között minden résztvevő számára új és közös feladat jelenik meg, maga a színházi játék, amely új együttműködést kíván meg. Ebben a helyzetben a szakmai segítő oldalán változás következik be, mert a tanult és a munkája során gyakorolt szakma szabályai helyett egy másik szabályrendszert kell alkalmaznia. Fenti esetben is, a történetét elmondó férfi hirtelen ötlettől vezetve önmaga eljátszására színésznek jelentkezett, amit a társulat elfogadott. Ettől a pillanattól a történetmondó a lejátszásban a színészek partnerévé vált.
A rendszeres társulati munkában, főként próbák alkalmával, ahol a jelenlévők egymás történeteinek eljátszásán keresztül gyakorolnak, óhatatlanul megváltoznak a protokolláris viszonyok. A Józan Babák Klub társulata esetében, ahol próbán részt vett már a "klientúra" számos tagja, önsegítők, önkéntesek, de a szolgáltatásban dolgozó pszichiáter vagy szociális munkás is, pontosan megfigyelhető módon, a "segítő-kliens" kapcsolatok alapvető átalakuláson mennek keresztül. A megosztások személyessége és őszintesége világossá teszi, hogy a hivatásos segítő és a segítséget kérő ember közösségében konszenzus alakulhat ki öröm, boldogság, veszteség és fájdalom megélésében, ami ezúttal nem a segítő tudásából, magyarázatából, hanem az együttes átélésből, megértésből, felismerésből következik. Ahogy a playback-színházban egyébként sem szokás megmagyarázni egy jelenséget, hanem a játék az élmények és tapasztalások közösségét teremti meg.